" - Nem jobb ám ott sem... idegenül egy országban. Nincsen ott a család, a testvérek... ott az emberek, a szomszédok csak addig barátok, amíg jól van valaki. Ha beteg lesz, már elfordulnak tőle. Mintha ott se lenne.
Még 69- ben volt egy szerelmem. A szülei Amerikában éltek, ő kérte, hogy menjek vele Németországba. Én pedig mentem, de mikor ott voltam, ő elhagyott, nem törődött velem. Elment. Mikor férjhez mentem, és már megvolt a kisfiam, akkor visszajött. Akkor! Úúúgy emlékszem, kísértem ki a pályaudvarra, a kisfiam nézte őt... ilyen kerek szemüvege volt, azon át nézte. Ő akkor újra kért a vonat ablakából, hogy menjek vele. De én mondtam, nem hagyom el a fiamat, nem megyek Amerikába. És most tessék. A fiam is elment oda, én meg maradtam Németországban egyedül. Csak a születésnapomon küld egy kártyát. Elhagyott ő is...
Nem jó ott. Ha az utolsó élettársam, a Günter után nem örököltem volna egy kis pénzt, most egy szociális otthonban kellene élnem. Így minden nap jön egy ápolónő, aki segít fürdeni, ilyesmi.
- Barátok?
- Nincsenek barátok. Ha beteg valaki, nincsenek barátok. Csak pénzért jönnek hozzám. Ott egy idegen vagyok. Csak ez a fiatalember van, aki néha elhoz haza...
Évekig gyűjtöttem a gyógyszereket, hogy ha majd ide jutok, gyenge leszek, akkor megeszem őket, és akkor vége lesz mindennek. Az a legjobb. Csak úgy elaludni szenvedés nélkül. De Günter megtalálta és elvette őket. Aztán ő meghalt, én meg agyvérzést kaptam. Csak legalább tíz percig még ne találtak volna meg, akkor most nem lenne ez a szenvedés. Nem kellene mindig segítséget kérnem.
- Nehéz elfogadni, hogy nem megy egyedül?
- Az a legnehezebb. Mindig kérni: Helfen Sie bitte."
