Anna

"Még most kezdek felszabadulni a munkahelyemen. Eddig mindig én alkalmazkodtam mindenkihez, pedig már fél éve ott vagyok. 10 év azért nagy idő otthon. Azért nem mindig vagyok ilyen. Már én is mondom azt néha: alkalmazkodjon más is.

- Én azt nem is bírtam volna, amit te. Megőrültem volna biztosan.

- Hogy érted? Ott a tanyán nem bírtad volna?

- Hát igen. Meg úgy öregek közt.

- Igen, ezt mások is mondják. Én meg nem szerénykedek, megmondom, hogy nehéz volt. Nagyon nehéz.

- És a párod ezt hogyan hagyhatta? Hogy engedte, hogy tíz évig ápold a szüleit?

- Nem is tudom... ez neki végülis nagyon kényelmes volt... már nem fizikailag, csak így ő tudta, hogy én hol vagyok, mit csinálok. Mondta is mindig: ő nem féltékeny.

- Miért is lett volna féltékeny?

- Na ez az... Már a végén szörnyű volt ám. Nem kívántam én senkinek a halálát, de ideges voltam mindig. Minden idegesített. Aztán mikor már a gyerekre förmedtem rá, akkor mondtam: Na ácsi! Nehogy már pont a gyerekemhez ne legyen türelmem!... ez így nem stimmel. Szerettem a mamáékat, de mikor a papát is eltemettük, egy akkora szikla gördült le a szivemről... mintha újra levegőt kapnék, olyan volt. Belenéztem a tükörbe, és elszörnyedtem: Úristen, mi történt velem? Ki ez a nő? Csak a melegítő mindig és egy póló. Tutujgatni az időseket és a kutyákat, közben észre sem vettem, hogy mennyire leépültem. Akkor kattant be valami, hogy el kell mennem dolgozni, élni kell most már... Sajnálom nagyon azt a tíz évet. Elfecséreltem az életemből.

- Tanultál valamit, amíg velük voltál?

- Semmit.

- Bármilyen tekintetben több lettél általuk?

- Nem.

- És hogyan lehet ezt feldolgozni? Mit gondolsz erről az egészről?

- Én vállaltam, aztán már nem lehetett kiszállni. Most élek. Azt viszont tudom, hogy többé már soha senkiért nem tudnám újra kezdeni."