Az utcákat járom, dolgozok, intézkedek... mindig megyek valaki ügye után, igyekszem tovább lendíteni a világ kerekét. Máskor elfáradok, csak nézek magam elé és azt kérdem: és én? Én hol vagyok? Ha a nap nem süt, szomorú leszek, ha előbújik, felvidulok. Amit az élet elém hoz, próbálom szépnek látni. Ha nem szép, legalább tanulni általa. Ilyen egyszerű ez. Hacsak nem bonyolítjuk túl.
Karácsony táján mind ajándékra várunk. Valami szépre, egy jó szóra, egy bátor tettre... valamire, ami több, mint a hétköznapok íze. De hogy mi lesz az és honnét jön, és képesek vagyunk- e meglátni, azt bizony nem tudhatjuk előre.
Az utcán voltam a minap is. Egy teljes órám volt üresen... tölthettem volna magammal. Ehelyett azt gondoltam, irány az üzletek, nézzük a karácsonyi bevásárlást. Kezdjünk csak hozzá! Egy olyan üzlet mellett mentem el, amilyenbe én soha, semmilyen körülmények között nem megyek be. Cérnák, vásznak, fonalak. Nem is értem, minek mentem oda, hisz nem varrok, nem szabok, jó, ha egy tűt találok a házunkban. Ahogy azonban az ajtón beléptem, rájöttem azonnal, mi dolgom ott. Egy idős hölgy nézett rám a pult mellől. Megismertem azonnal: régi kolléga, akit ezer éve nem láttam. Beszédbe elegyedtünk, és én kezdtem magam egyre jobban érezni. Olyan szép volt, ahogy mosolygott. Finom és kedves. Úgy traccsoltunk, mintha egy kávézóban üldögélnénk, persze kávé nélkül. Végül kiléptünk és elindultunk a napsütésben.
A város szívében a karácsonyi vásár forgataga. Itt járok el mindig, de soha nem érintett még meg. Csak most. Éreztem a bor fűszeres illatát, hallgattam a zenét és úgy éreztem, most azonnal le kell ülni egy asztalhoz, hogy kicsit töltődjünk ebből a hangulatból. Dél volt és mi narancsos bort ittunk forrón és édesen. Végig azon gondolkodtam, vajon minek örülök ennyire? Miért is jó nekem, hogy itt ülök ezzel a kedves hölggyel, aki csak néz rám és nevet. Látom rajta, hogy mindjárt mesélni kezd.Csak még azon gondolkodik, merjen- e megnyílni:
- Tudod, nekem volt egy szívműtétem. Nagyon nagy műtét volt az. Szívbillentyűt raktak be. Engem nem zavart különösebben, műtét, műtét. Kell, hát kell. Elaludtam, aztán mikor felébredtem, már jobb szívem volt. Másképpen dobogott...
Néz rám fürkészve:
- Elmondok most neked valamit. De maradjon ez köztünk (nem tudom, kinek mondanám el). Én azt hiszem, hogy én egész életemben úgy voltam, hogy túl sokat tettem másokért. Valahogy mindig másokat tartottam szem előtt. Én meg a végére maradtam. Aztán a műtét után... hát csináltam egy jó kis csavart (most zavarban van). Én akkor elváltam. 35 év után hagytam el a férjemet. Mert én addig mindig azt gondoltam, abban hittem, hogy majd egyszer jó lesz együtt. Majd megváltozik egy napon, ha én elég jó leszek. Mert ő mindig annyira rideg volt egész életében. Az fájt a legjobban, hogy nemcsak velem bánt csúnyán, hanem a fiammal is. Nehéz volt vele élni. Elég volt, tudod? Az új szívemnek elege lett. - És kortyol a borból.- Jééé, hogy mennyire szép itt! Örülök, hogy találkoztunk. Szóval elváltam és vettem egy kis lakást, ahová elköltöztem. A férjem persze akarta, hogy visszamenjek, de én annyira élveztem, hogy végre egyedül vagyok. Nem voltam persze boldog, de megszabadultam attól az örökös feszültségtől... Szabad voltam. Később már nem volt annyira jó. Már untam, de nem mentem vissza, mert a férjem azt mondta, jobb lenne együtt, hogyha egyikünk meghal, a másik nagyobb nyugdíjat kapjon. Hát tudod! Aki nekem ilyet mond, ahhoz én soha többé nem megyek vissza.
Hanem azért történt még valami. Valami különös dolog.- Itt rám néz. Nem tudja még, akarja- e folytatni. Végül nekilódul- Tudod ezen a tavaszon találkoztam valakivel. Azt hiszem, ő volt a nagy ő az életemben. Ő annyira más volt...
- Mire gondolsz?
- Hogy ő rögtön mindent akart. Azt mondta, nem vár már semmit... meg hogy költözzek hozzá. Ne adjam el persze a lakásom, azt majd lezárjuk, fizetjük, valami majd lesz, csak menjek már.
- És?
- Nem furcsa ez szerinted?
- Hm?
- Nekem ez olyan furcsa volt. Olyan hihetetlen. Én még ilyet egyáltalán nem éltem át. Nem tapasztaltam... Ilyen embert.
- Furcsa volt, hogy törődik veled.
- Igen. Furcsa volt.
- Na, igen, ritkán látni ilyesmit. Mi volt azután?
- Vége lett ám...- Megint engem néz. Talán azt várja, hogy örüljek?- Én ezt nem bírtam. Ez a tempót. Meg hogy ennyire akarta. Hogy ennyit törődött velem. Szeretett biztosan... De én ezt nem bírtam.
- Megértelek. Nem voltál hozzászokva ehhez.
- Hát nem.
- Most jobb? Jobb így?
Picit néz maga elé.
- Nem. Nem jó.
- Nem nagyon értem ezt. Te kértél valakit. Egész életedben kérted, és most megkaptad. Egy igazi férfit. Te pedig elküldted. Ez így rendben van?
- Hm. Nem, azt hiszem, nincs rendben. De most mondd meg, mit lehet már csinálni?
- Hogy mit? Bármit. Karácsony van, Marika! Ilyenkor bármit megtehetsz!
- Bármit? Hát tényleg- és körülnéz- Borozunk is. Milyen finom! Csípős, ugye?
- Igen, chillis. Fűszeres. Édes. Csak gondolkozz! Karácsonykor telefonálhatsz, ajándékozhatsz, bármit megváltoztathatsz. Csak egy elhatározás kell.
- Igen, ő is azt mondta, hogy majd akkor keressem, ha elhatároztam magam.
- Látod. Csak gondolkozz. Vagy tudod mit? Ne gondolkozz! Mennem kell. Várnak.
Nem nagyon akaródzott felállni. Maradtam volna még. De értelme nem sok lett volna már. Talán még egy kis zene, egy kis illatos bor, egy kis tűnődés- ez még jólesett volna. De tényleg mennem kellett. Az óra, amit kaptam, véget ért. Nem nagyon tudom, melyikünknek volt rá nagyobb szüksége. A hölgynek, vagy nekem, hisz mikor megöleltem, én éreztem jól magam, én lettem boldogabb, mégis ő mondta: engem biztos az angyalok küldtek hozzá. Elindultam a téren át, de még megfordultam egy utolsó pillantásra. Láttam a cekkerével átsétálni az emberek között. Arra gondoltam, vannak dolgok, amik soha nem változnak. A vágyakozás a szerelem után ott van bennünk a kezdetektől és visszük magunkkal életünk végéig. Talán csak a bátorság az, ami elfogy egyszer belőlünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése